Tény, hogy a december nem kedvezett a blogszerkesztésnek, de méltánytalan és sportszerűtlen lenne, ha nem emlékeznénk meg a híres Mocsári Rém első karácsonyáról... Ráadásul ez biztosan szemet szúrna a kereszténység ingatag jövőjéért aggódó olvasóknak, és hát távol álljon tőlem a tömegek mozgósításának gondolata... Megemlékezünk tehát, és beszámolunk, hiszen oly sok feledhetetlen órát töltöttünk az ünnepek alatt a Korán olvasásával és arab nyelvű népdalok közös éneklésével...

Az ember, ha van egy nemsokára egyéves gyermeke, újra átélheti azt az érzést, amit anno, mint idősb. Mocsári Rém érzett kiskorában. Csak épp most nem káprázik, hanem kápráztat és gondosan ügyel rá, hogy a varázslat nem tűnjön bűvésztrükknek. Ez persze nem mindig sikerül, de egy pici fiú hálás közönség és 20-a környékén azon sem lepődött meg különösebben, hogy egy fa nőtt az erkélyre, bár valaki megpróbálta rasellzsákkal eltüntetni. Jövőre már szeptemberben figyelni fogja, nő-e fenyő a nyári gumik mögött...

Amikor a vállakozó csengetett és benéztünk a szobába, mi az, Bruminak földbegyökerezett a lába és percekig szinte transzban figyelte a villogó fenyőt. Csak a kezemet fogva mert a közelébe menni, és akkor is óvatosan, centiről centire haladva. Röviddel ezután lecsórt róla egy üveggömböt (amiről azt hittem, hogy ikeás, visszapattanó-törhetetlen) és le is zúzta lelkesen. Az ajándékok csak ez után kezdték érdekelni, hogy kiderült, a fa valódi... A többi már látszik a képeken... (Többek között az is, hogy a családdal karöltve akkora ajándék-hegységet hordtunk össze Bruminak, hogy az némileg összezavarta a játékok mennyiségéről alkotott értékítéletét. A harmadát eldugtuk megint és csak apránként vesszük elő, mert a bőség zavarában a nehezebben megfejthető játékokat nagy ívben letojta...)